Másnap kényelmesen indultam Salas irányába, nem keltem túl korán, egy boltba is betértem így végül 9 körül indultam utamra. Csodaszép vidékeken kezdett vezetni az utam. A lapockám is javulni kezdett, de azért még óvatosan forgattam a nyakamat. Tulajdonképpen egy irányba nem mozgott teljes tartományban: hátrafelé. Minek is nézzek hátra, ha az utam előre vezet, nem?…
Viszont a lábamra rájött valami írtó fura fájdalom… a lábfejemtől sugározva egészen a bokámig. Úgyhogy kb. 1 km-nél úgy döntöttem, hogy átcserélem a cipőmet a túraszandálra, amire azt kell mondjam, életem egyik legjobb döntése volt. Debütált mindenféle terepen, 30 fokban és 10-ben, napsütésben és szakadó esőben, aszfalton és saras-köves erdei úton. Mindent vitt! Csúszás nélkül, törés nélkül, mezítláb. Szeretlek Decathlon gyerekosztály.
24 km. volt terítéken aznapra, falvakon és erdőkön át. Nagyon-nagyon meleg volt egész nap, de viszonylag korán, 5 körül beértem a kis levegőtlen szállásra, ahol egy jó meleg-hideg zuhany és tonhal saláta után, a viaszos füldugómat betömve ismét jót aludtam. Még nem álmodok. Még annyira küzd a fizikai testem, hogy nincs erőm álmodni. Ezt az éjszakát is egy ibuprofennel, kompressziós zoknival és Dr.Chennel kezdtem. Kriszta barátnőm ráoldott egy kicsit a lábfájásomra, mert aggasztóvá kezdett válni estére.
Reggel szokás szerint az ébresztőm előtt keltem, még korábban, mint előző nap és szépen javult a lábam állapota az éjszaka. Próbáltam megreggelizni, de semmit sem esett jól enni, a torkom kicsit kaparni kezdett, úgyhogy fél 8 körül útnak indultam Tineo-ba. Megnéztem az időjárást és konstatáltam, hogy eső előtt odaérek. Ahha. Ha az eső úgy jönne, ahogy a Meteoblue megjósolja. Egy ponton feltűnt a sötét felhők közeledése, majd a dombra érve üldözőbe is vett az egyikük. Ez a nap egyébként masszív 20 km. volt szinte csak felfele! A második 10-es szakadó esőben.
Minden elem velem volt, a víz az eső formájában mosott, a szél a fejemről próbálta lefújni a sapkát, a földből sár lett alattam, a tűz… hát maximum belső tűz formájában égett, de elég halványan. Volt egy pont amikor bekapcsolt a ‘baszdmeg’. Az erdőben, tanyák között, ebben az időjárásban átázva-fagyva tocsogtam Tineo felé…a lábammal ma nagyon lassan tudtam csak haladni, a bal bokámra minden percben figyelnem kellett, de… nagy volt az öröm, amikor elértem a várost.
Korán, 2-kor befutottam, úgyhogy egy meleg!zuhany után beraktam a ruháimat mosni és addig végre normálisan át tudtam magam mozgatni és lenyújtani a közösségi térben, ahol senki nem volt rajtam kívül. Evés után megittam egy liter menta-gyömbér-citrom teát, meg egy magnézium-aszpirinC kombót, összepakoltam mindent és ruhástul (tiszta!) ágyba feküdtem. Másnap korán kellett indulnom…
Egyelőre nem érkeznek nagy sírások, de fékezhetetlen örömteli nevetések igen. Amikor rájövök, hogy Spanyolországban vagyok, az el Camino útvonalán, amiről tizenéves korom óta álmodozom… és egész nap mehetek és csodálhatom a tájat… hálás vagyok! Az életem minden mozzanatáért, mert minden másodperc ahhoz járult hozzá a múltban, hogy én a jelenben itt és most VAGYOK. Nem tudom miért jöttem… nem vagyok akkora túrázó (még), nincsenek elvárásaim sem magamtól sem az úttól, de valamiért itt vagyok és napi 20-30 km-ket gyalogolok kifele bámulva a fejemből. És ez csodálatos! Nem vagyok vallásos, de valamiért többször kis kápolnák mellett találom magam megpihenni, és mindig el is morzsolok egy imát azért, hogy eljuthattam addig a pontig. És utána mindig azt érzem, hogy kaptam egy kis plusz erőt a tovább menéshez.
