Az Oviedoba tartó járaton már kevésbé volt pihentető az alvás. Inkább az a percenként fejlebukós-felriadós fajta… viszont csodaszép látvány fogadott Asturia határát átlépve. Zöld, dimbes-dombos, hegyes, felhős csoda. Elmorzsoltam még egy pár imát a feladott táskámért, majd a repülőről leszállva ííírtó nagy boldogsággal töltött el a futószallagon megjelenő hátizsákom! Olyan hevesen ugrottam rá letépni a reptéri fóliát, hogy jól ráhúztam a napok óta gyulladásban levő lapocka melletti izmomra. 😀
Így jár aki egy szál rövidnackóban fagyoskodva a reptéri játszin vergődik éjszaka. Mindenesetre az örömöm akkor is nagy volt, úgyhogy a városba tartó buszon le is kentem magam vastagon Dr. Chennel. Dr. Chen… hálával tartozom és ezúton is óriási köszönetemet szeretném kinyilvánítani ezért a krémért. Ez egy csoda!
Oviedoba érve eléggé szétestem. Megkerestem a tourist office-t, kiváltottam a zarándok útlevelem és immáron 28 óra nem alvás, nem fürdés után bementem egy boltba némi ételért. Ezt a pár órát nem kívánom vissza, amit a városban töltöttem. Tudtam, hogy órák óta úton kéne lennem Grado városába, hiszen 25 km. várt rám odáig. De annyira szétesett az idegrendszerem, hogy konkrétan nem találtam meg a Camino elejét. Megtaláltam nyilván a katedrálist, de a kagylókat követve kb. 20 perc után konstatáltam, hogy ez nem a Primitivo, hanem a Norte. Shit, visszamásztam a katedrálishoz, közben betértem egy kávézóba, mert nem bírtam tovább pisilés nélkül sem.
Izzadt rólam a reptéri éjszaka kosza, egy órát gyalogoltam feleslegesen és még mindig nem tudtam hol vagyok. Küldtem magamnak egy hangüzenetet, hogy érzem magam… felmerült bennem, hogy én hogy is gondoltam ezt, hogy kevés vagyok hozzá egyedül, hogy nem tudok elindulni sem, nemhogy odaérni a következő állomásra. Majd a nagy vergődésben az interneten böngészve rátaláltam egy oldalra, ahol egy zarándok társ részletesen leírja az Oviedo-ból való kiutat. Köszönöm. Köszönöm, köszönöm ‘pilgrimagetraveler.com’, mert megmentetted a napom. Majd egy óra alatt kivergődtem a zajos óriás városból és végre a betonba épített kagylókon túl megjelent az igazi Camino jelzőtábla. Megnyugodtam. És tisztáztam magammal, hogy ezt így nem lehet…
Ha egy nap utazás és nem alvás után megérkezem egy idegen városba, nem várhatom el magamtól azt, hogy azonnal hajtsam magam tovább. Le kellett volna ülnöm egy bárba megreggelizni, átgondolni a napot, akár maradni aznapra (amúgy az nem lett volna ínyemre, mert nem szeretem ezt a nagyváros feelinget), de lényeg a lényeg: nem egy robot/tank/katona vagyok, hanem Dorina. Dorinának türelem kell és nyugalom. És kedves bánásmód, nem ostorral hajtás…
Ezt csinálom egyébként otthon is. Állandóan a maximumot akarom kihozni mindenből, hogy két óra között még belefér ezmegaz, hogy hullafáradtan még azért kitakarítok, hogy a szétdolgozott (igen-igen, ez sem ‘jó’) hét után még azért programolok, hogy még az a magánóra belefér, persze megírom ezt meg azt a posztot, ja de még edzenem is kell és amúgy én milyen kurva erős vagyok. Ja. Persze. Ezen változtatnom kell. Nem akkor kell leállni, amikor már késő. Ne a fizikai tünetek szóljanak, hogy túlhajszolom magam.
Úgyhogy el is döntöttem, hogy ha kell, hamarabb megállok és max bukom az aznapi szállásomat is. Btw vagy 4 emailt írtam a grado-i albergue-nek, plusz egyszer telefonon is felhívtam őket, a 4. után, közölni, hogy valószínűleg mégis odaérek. 😀
Nem mondom, hogy könnyű menet volt ez az első 25 km. – 30 lett amúgyis, reggeli vergődéssel -, de végül odaértem… … … lezuhanyoztam, megettem a sajtomat és az éjjel zenélő-hányó szobatársak ellenére jót aludtam végre.
